2008. szeptember 17., szerda

Ellenföld


Sehol-ország ostroma

„A háború mindig a csalás útját járja.”
Sun Tzu: A háború művészete
(Tőkei Ferenc fordítása)


— Uraim, készüljenek! Ezekben a pillanatokban kell behatolnunk a Testvériség tiltott körzetébe. Innentől teljes éberséget várok mindenkitől! Amire most készülünk, az új irányt szabhat a Második Hidegháború menetének.
Az admirális bejelentése nyomán izgatott duruzsolás támadt a hídon, a felcsattanó rövid parancsszavakat rutinszerű jelentések sora visszhangozta. Az egyes adatpanelek kijelzőit olyan hullámhosszra kódolták, hogy csak az azokat kezelő tiszt legyen képes leolvasni az adatokat róla, bárki más csak fehér zajjal vibráló képernyőket látott volna, ha odanéz. Ha egy tiszt valamilyen okból kihullna a sorból, a helyébe lépő tartalékos először egy kézmozdulattal a genetikai kódját köteles megadni, ami alapján a számítógép elkészítette volna az új szubjektív hullámhosszt. Így a hajó hatékony üzemeltetéséhez tökéletes fegyelemre és összhangra volt szükség, a flotta minden egyes tagja tisztában volt a feladataival és a kötelességeivel — az admirális rendszeresen ismételt sporteseményekkel, kötelező jellegű folyami sárkányhajó versenyekkel tartotta fenn a kiképzés során már amúgy is beléjük nevelt egymásrautaltság szellemét, valahányszor a flotta egyik-másik hajója révbe ért az öt anyaországi űrlift valamelyikének dokkjaiban. Az egyes harci állomásokat egy ruganyos testű, fiatal női altiszt járta végig, kötelességtudóan végighallgatta a helyzetjelentéseket, majd a híd orrában várakozó admirális felé vette az irányt, hogy jelentést tegyen. Érzéki kelet-ázsiai megjelenése talán még jobban kihangsúlyozta fiatalságát, alig 17 éves lehetett. Kezeslábasán ott virított a hánzí jelekkel írt név: Xiùmĕi.
A karcsú hajógerinc hossztengelye mentén kilenc masszív forgódob-szelvény pörgött folyamatosan, a mozgás gerjesztette centrifugális erő biztosította a legénység számára az egyenletes mesterséges gravitációt. A parancsnoki híd a hajóorrhoz legközelebb eső forgódob peremén helyezkedett el, ezért az elülső burkolatából nyíló parányi kémlelőnyílást egyetlen épeszű matróz sem használta rendeltetésszerűen. Az átlátszó szintetikus kristálytömb mögött örvénylő csillagtenger képe még egy veterán űrjárót is arra késztetett volna, hogy emésztetlenül adja vissza a reggelijét. Épp ezért állt fel a szőr a közeledő Xiùmĕi hátán, ahogy a zömök admirális barna egyen-kezeslábasba bújtatott vállait nézte. Hisz amennyire innen oldalról látszott, a férfi rezzenéstelen tekintettel bámult ki azon az ablakon, még csak meg sem ingott. Rövidre vágott fekete hajába alig egy-két ősz szál vegyült, gondosan ápolt állszakálla szinte jelzésszerű, bajsza nincs, kezét összekulcsolta a háta mögött. Bár anyakönyvezve még másként volt, ma már mindenki csak a háoján, a tiszteleti nevén szólította: Zheng He, a Népköztársaság új, világűrben járőröző Kincses Flottájának ura és parancsolója. Igaz, külső megjelenésében nem volt semmi, ami legendás eunuch névelődjére, a magas, karcsú és gyermeki ábrázatú muszlim tengerészparancsnokra emlékeztetett volna.
— Uram? — kezdte kissé bizonytalanul a nő, majd gyorsan összeszedte magát: tudta, hogy Zheng He semmit sem gyűlölt jobban, mint a határozatlanságot. — Jelentem, az akciórádiusz átlépésének pillanatában érvénybe lépett a teljes rádiócsönd, a népköztársasági flotta műholdjai és hadihajói mostantól csakis a külső szenzorok és a holoreceptorok útján képesek követni a mozgásunkat, az utolsó jelentések szerint flottánk minden hajója elérte a kijelölt célkoordinátákat. Mi a belépés pillanatában megszegtük az Egyezményt, és ismét üzembe helyeztük mind a passzív, mind az aktív szenzorainkat, illetve gyémánt pozícióba rendeztük a hajótest körül a preventív szondákat, igaz, jelenleg hiába pásztázzuk a tiltott övezetet, aktivitásnak semmi jele. A Lymen-sugárzás egyenletes, a napszél áramlását nem töri meg semmilyen azonosíthatatlan részecske, erőtereknek vagy álcázott berendezéseknek nincs jele. Az Antichthon látszólag nem vesz tudomást a jelenlétünkről, a Dyson-szféra keringésében nem észleltünk anomáliákat, a forgássebessége és a gravitációja állandó, a Zero Country itteni szerverét védő monitorállomás stabilan parkol a mesterséges égitest-burokhoz tartozó Lagrange-ponton, s a felszíni objektumok aktivitásában sem tapasztaltunk változást. Ha a Testvériség tudomásul is vette az illegális behatolásunk tényét, nem mutatja jelét a készültségnek; talán úgy érzik, csupán annyit árthatunk nekik, mint egy bolha az elefántnak.
Az admirális kősziklaszerű arcán egy pillanatra rosszalló árnyék suhant át.
— Kérem, kíméljen meg a személyes feltételezéseitől, csupán a tényekre vagyok kíváncsi. A Testvériségnek megvannak a maga eszközei. Nem feltétlenül vennénk észre, ha már léptek ellenünk. — Xiùmĕi ekkor ébredt rá, hogy bár az admirális a legénység előtt nem mutathatta ki, de az Antichthon, köznapibb nevén az „Ellenföld” közelsége őt is izgatottá tette. Régóta foglalkoztatta már a közvéleményt ez a Naprendszerben a Föld pályáján keringő, ám azzal mindig a Tai-yang, azaz a Nap átellenes pontján haladó mesterséges égitest, aminek már a puszta léte is a fizika univerzális törvényeinek semmibevételéről tanúskodott, és aminek a belsejében egy rejtélyes csillagközi anomáliát őriztek a Testvériség beavatottjai, akik ezt a szintetikus világot, a rendhagyó Dayson-szférát építették. Bár a koncepció szerint a Dayson-szférák napok köré épített mesterséges burkok, amiknek a belső felületére alkotnak emberi megtelepülésre is alkalmas, a természetes bolygófelszínekhez hasonló ökoszisztémákat, de jelenleg senki emberfia nem tudta még csak elképzelni sem, hogy vajon a fizika törvényeit semmibe vevő anomália miként helyettesítheti az életadó Nap szerepét egy ilyen ökoszisztémában, vagy, hogy vajon miféle élőlények képesek életben maradni ebben az apró Dayson-szféra kópiában? Nem értette senki azt sem, hogy vajon miért érte meg a Testvériség beavatottjainak, hogy ilyen emberfeletti munkával, enigmatikus, idegen naprendszerekből származó technológiákkal és ki tudja, honnan szerzett nyersanyagokkal megépítsék ezt a szinte felfoghatatlan gépezetet, ami végső soron csupán egyetlen célt szolgált: eltakarta ezt a csodás körülmények közt érkezett csillagközi tüneményt az emberiség többi részének szeme elől. Mióta megszületett a nemzetközi Egyezmény, ami kimondta, hogy az Antichthon közvetlen űrbéli környezetét tiltott körzetnek kell nyilvánítani, nehogy az itteni, az anomália közelsége miatt megbomlott tér-idő szövet károsodást okozzon a gyanútlanul áthaladó objektumokban és személyekben, minden nagyhatalom titkon azon mesterkedett, hogy a saját objektív eszközeikkel is megismételjék és igazolják a Testvériség mérését, ami megállapította az állítólagos eseményhorizont sugarát. Így az Egyezmény egy újabb, utólagosan betoldott cikkelye megtiltotta az aktív szenzorok használatát, tehát a nyílt kémtevékenységet a Testvériség uralta űrkörzetben, igaz, ettől még a passzív szenzoros mérések, tehát az indirekt kutakodások tovább folytatódtak. Sokan sejtették persze, hogy ilyen fizikai eseményhorizont soha nem létezett, a Testvériség csupán azért találta ki az egészet, hogy távol tartsák maguktól a hívatlan kíváncsiskodókat, és így megőrizhessék önként vállalt remetemagányukat, hogy a Dayson-szféra burkának fedezékében kizárólag a saját obskúrus kísérleteikkel foglalkozhassanak. És a módszer működött, hisz ha az anomáliától nem is, de a Testvériség szemmel látható technikai fölényétől mindenki rettegett. Az a technikai fölény pedig idővel egyre nyilvánvalóbbá vált: ma már mindenki ismerte azt a pletykát is, hogy a Püthagoreus Testvériség beavatottjai egy évezredes technokrata szekta mai leszármazottjainak tartják magukat, és az anomáliát egymás közt csak nemes egyszerűséggel Epifániának, azaz „isteni megtestesülésnek” becézik, mivel ők már jóval azelőtt számítottak a megérkezésére, hogy az emberiség többi része egyáltalán észlelte a rendhagyó jövevényt. Végül ezért is terjedt el a köztudatban az eseményhorizont kifejezés helyett az akciórádiusz: mindenki érezte, hogy ez inkább önkényesen kijelölt politikai-katonai határ a tiltott űrkörzet körül, semmint természeti törvényszerűség.
— Igenis, uram! — sápadt el Xiùmĕi. — A tiltott körzettel határos térségből észleltük egy TAU hajó közeledését, az 599-636-592 vektor mentén, sebessége 54 000 li / fen, az adatok alapján valószínűleg a Transz-atlanti Unió legközelebbi mélyűri flottatámaszpontjáról indították el, alig másfél órája. Számításaink szerint pályája legrövidebb pontján alig 40 000 li távolságból fogja megközelíteni a tiltott körzet akciórádiuszát, annál a vektornál, aminél beléptünk. Nem akar tehát törvényt sérteni, csupán kíváncsi. Gondolom, nem merik megkockáztatni azt, hogy az ENSZ-nél valaki feljelenti őket, amiért megszegték a nemzetközi egyezményeket, és a tiltott körzetbe léptek… — itt gyorsan elharapta a szája szélét, de már késő volt, kicsúszott rajta az újabb ötletszerű megjegyzés. Az admirális azonban ezúttal nem torkolta le, inkább atyaian kijavította.
— Inkább a Testvériségtől félnek. — rázta a fejét a férfi, ám továbbra sem fordult meg, még mindig az ablakon keresztül bámulta a távoli mesterséges planétát, a Testvériség Dayson-szféráját, ami innen csupán egy fényesebb csillagnak tűnt. Mivel a Bao-chuan osztályú hadihajó, a Kincses Flotta e kilenc forgódob-szelvényes zászlóshajója egyenesen az Antichthont övező természetes gravitációs egyensúlypontok, az úgynevezett Lagrange-pontok egyike felé tartott, ezért a fokozatosan növekvő égitest szaporán kelt fel és nyugodott le a jármű orrának horizontja előtt, közvetlenül a centrifugálisan örvénylő csillagmező középpontja körül. A Lagrange-pontok olyan matematikailag meghatározható koordinátái a térnek, ahol a különféle égitestek egymásra ható gravitációs vonzóerői kiegyenlítik egymást, ezért minden fizikai objektum, ami ezeken a pontokon parkol, a helyén tud maradni minden különösebb erőfeszítés és külső ráhatás nélkül, szemben a hagyományos orbitális és geostacionális pályákkal, ahol időről-időre korrigálni kell a pályát. A Föld-Hold keringési rendszer égi mechanikájában például öt darab ilyen kiemelt Lagrange-pont van, bár ezek minősége változó. Épp ezért a nemzetközi űrjog már a legkorábbi időktől kezdve hangsúlyt fektetett rá, hogy egyetlen állam se sajátíthassa ki a különféle égitestek körüli Lagrange-pontokat, az itteni parkolás jogát csupán nemzetközi kezdeményezések birtokolhassák. A Zero Country persze épp ezt a nemzetközi jogi irányelvet játszotta ki a saját monitorállomásainak idetelepítésével, amikor még csak egy kirívóan nagy alapítótőkével rendelkező nemzetközi mozgalomnak vallotta magát, a pályázat elnyerése után pedig már nem lehetett elperelni tőle a parkoltatási jogokat. A dolog pikantériája ott kezdődött, hogy a Dayson-szféra és az anomália kölcsönhatásából születő Lagrange-pontok fizikájához nem sokan értettek, mert azoknak elvileg valahol a saját tengelye körül forgó szféra külső burka és a belső anomáliamag között kellett volna lenniük, a belső atmoszférán túli űrben. De a Zero Country itteni monitorállomása szemmel (esetleg holoreceptorral) láthatóan a mesterséges burkon kívül mozgott. Senki sem emlékezett már arra, hogy ki és miért tette oda, és csak kevesen próbálták megtippelni, hogy mi tartja ott stabilan. — Az ENSZ egyezményeit soha senki nem vette komolyan, az csak egy közéleti fórum, pusztán a propaganda-hadjáratok színterének jó. A Transz-atlanti Unió parancsnokai természetesen tudják ezt, más okból maradnak távol. Nem sejthetik, mire készülünk, így inkább kivárják az első árulkodó jeleket; bár gyanítom, ha ismernék a céljainkat, akkor sem avatkoznának közbe. A Zero Country fenntartása ugyanis nekik sem szívügyük, ehhez túl szűklátókörűek. Igaz, lennének a TAU politikai elitjében olyanok, akik személyes okokból hisztériát csapnának, ha elvennénk a játékszerüket, de a felsőbb kasztok többsége mégsem állampolgára a Zero Country virtuális közösségének, így aztán talán még örömmel is fogadnák a közösség ellenföldi szerverének elvesztését. Természetesen, ha sikereket érünk el, jelképesen tiltakozni fognak a megfelelő nemzetközi fórumoknál, az alapvető emberi szabadságjogok megsértésére hivatkozva, de ez csak kiszámított politikai blöff lesz a részükről, semmi gyakorlati következményre nem számíthatunk. Mindössze egy-két olyan politikusuk van, a legnagyobb stratégiai gondolkodóik közül, akik objektív megfontolások alapján is belátnák, mi a jelentősége ennek a manővernek… — Zheng He szája szegletében elmélyült egy vonás, így jelezve, hogy elgondolkodott valamin. — Én inkább azon csodálkozom, hogy még nem uralkodott el rajtuk a paranoia. Elvégre hihetnék azt is, hogy titokban kiegyeztünk a Testvériséggel, és azért léptünk be a tiltott körzetbe, mert valamiféle közös végső csapásra készülünk a TAU ellen, és a Testvériség most fogja felfegyverezni a hajónkat, valami új végítélethozó csodaeszközzel. Bár… valószínűleg úgy okoskodnak, hogy ez esetben a Testvériség ügynökei minket is álcáztak volna, tehát nem látszanánk a műholdas felvételeken. Egyszóval: a TAU megfigyelői jelen pillanatban teljesen tanácstalanok. Mondom, a legokosabb, amit tehetnek, hogy kivárnak. Valószínűleg én is ezt tenném a helyükben.
— Végül egy rossz hír: A rendszeranalízis apróbb üzemzavart fedezett fel a starboard tat felőli részén a D 3-as üteg lőképelemző számítógépében, de a karbantartók már megkezdték a javítást. Mire lőtávolba érünk, ismét 100 %-os lesz a lefedettségünk.
Zheng He egy apró bólintással konstatálta a jelentést, számíthatott valami ilyesmire.
— Ilyen apró meghibásodások bármikor előfordulhatnak, nincs okunk szabotázsra gyanakodni. — mondta, inkább csak magának, mint az őt hallgató fiatal nőnek. — Még nincs…
A fiatal altiszt feszengve próbált kilátni az ablakon az admirális háta felett. A praktikus egyen-kezeslábasba öltözött férfi észlelte ezt, így kissé elmarasztalóan tette fel a kérdést:
— Van még valami mondanivalója, kadét?
A nő ijedten kapta össze magát.
— Nem uram, természetesen semmi több jelentenivalóm nincs! Csupán… van pár dolog, amit még így az eligazítás után sem értek.
Az admirális különösen engedékeny hangulatában volt, s talán, mert úgy számított, hogy egy ideges újonc megnyugtatása jót tesz a fedélzeti közmorálnak a csata előtt, ezért úgy döntött, hogy további rendreutasítás helyett inkább felvilágosítja az ideges Xiùmĕi-t.
— És mi lenne az?
A nő egy fél percig habozott, mielőtt fel merte volna tenni a kérdést.
— Uram, nem akarok a terhére lenni, de ha úgy van, ahogy ön mondja, és a Transz-atlanti Uniót közvetlenül nem érinti ez a mostani akció, akkor ugyan mi értelme van az egész csapásnak? Úgy értem… hát végső soron nem a TAU ellen vívjuk a Második Hidegháborút?
Az admirális továbbra sem fordult hátra, merengve nézte a görcsös virtustáncot járó csillagokat. Végül, mikor már az altiszt épp kezdte volna azt hinni, hogy mégsem válaszol, Zheng He váratlanul megszólalt.
— Hallott már ön valaha a középkor jeles afrikai történészéről, Ibn Khaldunról?
A nő szeme elkerekedett a csodálkozástól. Az köztudott volt, hogy az admirális bálványozza az eredeti Zheng He, a késő-középkori Kínát kormányzó muszlim értelmiségi elit egyik történelemformáló tagjának, az eunuch udvari rabszolgából lett admirális-miniszternek az alakját. Azt azonban senki sem tudta pontosan, hogy valójában milyen mélyek is a korrajzi ismeretei vagy a kapcsolatai azzal a kultúrával, amely megszülte, felnevelte, s a korát évszázadokkal megelőző víziókkal beoltotta a több, mint 650 évvel ezelőtt élt legendás elődöt. Xiùmĕi úgy gondolta, tesz egy próbát, hátha ezzel még nagyot lendíthet a karrierjén.
— Igen uram, Hui nemzetiségű vagyok, tehát magam is iszlám szellemben nevelkedtem. A családom egészen a Yuan-dinasztia idejéig, Kubiláj Kán és a Dzsingisz-fiak aranykoráig tudja visszavezetni a leszármazását, őseim egy része a mongolokkal együtt érkezett az anyaországba, s a kancellárián dolgoztak a második kaszt tagjaiként, közvetítőként két másik kaszt, az idegen hódítók és a bennszülött Han-kínaiak között. Ibn Khaldun berber történelemkönyvének Bevezetése kötelező irodalom volt a mecsetiskolánkban, a qīngzhēnben, amikor az előimádkozó ahungok női huihuihadisinek, azaz amolyan vallásjogásznak készítettek fel engem a jiaofang, vagyis a vallásközösség számára. — Xiùmĕi arra apellált, hogy az admirális bizonyára tisztában van azzal, hogy a Hui nemzetiségűeket nem annyira a vérségi leszármazásuk, mint inkább a fundamentális iszlám szellemiséghez való ragaszkodásuk különbözteti meg az átlag Han-kínaiaktól, és a Huik körében már jó ideje mindig a nők töltik be az ilyesfajta vallásos előljárói szerepeket, ők a közösség lelkei, szemben a hagyományosan férfiközpontú Han társadalommal. Mohamed próféta vallása Kínában akkor erősödött meg, amikor a Yuan-dinasztia mongoljai meghódították az országot, ők ugyanis pusztai nomád lovasnépként nem értettek egy letelepült földműves életmódot folytató állam irányításához, viszont többé az őshonos, az országot leigázó betolakodókat szenvedélyesen gyűlölő Han-kínai bürokratákban sem bízhattak meg, ezért inkább idegen vendégmunkások, iszlám hitű kereskedők és hivatalnokok ezreivel duzzasztották fel a nagyvárosokat. Ezek a különféle területekről ideérkező, nagyobbrészt perzsa, török, arab, hindi és indonéz származású muszlimok idővel elkeveredtek az őshonos Han lakossággal, sőt, néha a saját hitükre térítettek párat közülük, anélkül, hogy tényleges vérségi kapcsolatba kerültek volna velük. Ez a vegyes eredetű, az átlag Han-kínaiaktól antropológiailag alig megkülönböztethető társaság vált a legendás Hui néppé, az úgynevezett Huízúvá; idővel már csak a népviseletük egyes darabjaiból, a kék, fekete vagy fehér színű sapkákból lehetett megtippelni, eredetileg ki honnan származott. Amikor a Kulturális Forradalom idején az állam elkezdte üldözni a vallásokat, a családeltartó, állandóan ateista munkatársak közt mozgó férfiak legtöbbje elhagyta a hitét, de az otthon maradt, háztartásokat vezető nők tovább ragaszkodtak hozzá, így idővel kisajátították azt maguknak. Ezért lehetséges, hogy a modern Huízúban a vallásilag legképzettebb személyek nagyobbrészt nők; így aztán ironikus, hogy a TAU médiájában máig elhangzanak olyan egyoldalú vélemények, hogy az iszlám egyet jelent a hímsovinizmussal és a női emancipáció gátolásával.
— Akkor tehát el tudja nekem mondani, hogy miben állt Ibn Khaldun történelemfilozófiájának lényege?
A nő válaszul büszkén kihúzta magát, és úgy kezdett el szónokolni, mintha csak az előre betanult szöveget mondaná fel egy akadémiai vizsgán. Ez bizonyos értelemben így is volt.
— Ibn Khaldun az észak-afrikai muszlim királyságokban futott be egy igencsak kalandos politikai karriert, általában mézszavú diplomataként és köpönyegforgató udvaroncként jeleskedett. Ezért nem meglepő, hogy az élete látványos diadalmenetek és tragikus bukások sorozatából állt, ám simulékonyságának hála mindig talpra kecmergett, bármilyen mélyre is zuhant, s élete legvégén még megérhette, hogy a fél világot romba döntő ázsiai hadúr, a könyörtelen Timur Lenk is a bizalmába fogadja. Mellesleg szerintem megérdemelték egymást: egyik oldalon a zsarnok, aki meghitt, rózsáktól illatozó kerteket és gondozott szántóföldeket tett máig kopár, élettelen sivatagokká, vagy nyüzsgő, kozmopolita világvárosok kiégett romjain rakatott gúlákat emberi koponyákból, másik oldalon a mindig megalkuvó, becstelen, sikeréhes és opportunista értelmiségi, aki örökkön csak a hatalom árnyékát keresi, így harácsolva össze magának minél több anyagi javat és talmi megbecsülést; ma is találkozhatunk számtalan ilyennel. Akárhogy is, történetünk hőse egy évvel az után halt meg, hogy az ön névelődje, a Mingek szolgálatában álló Zheng He elindította az első Kincses Flottát a sánta Timur kijátszása érdekében; ám a maghrebi Ibn Khaldun neve addigra már ismerősen csengett a távoli vidékek bölcseinek fülében is. Ehhez azonban tudnunk kell, hogy élete zenitjén a „jámbor politikus” egy időre kegyvesztetté vált, és ekkor, kényszerű vidéki száműzetése során, félig mentegetőzésképp, félig önreklámozásból írta meg élete fő művét, ami miatt mindmáig emlékezünk rá. Ugyanis korának szokása szerint társadalomtudományos szakértelméről egy történelemkönyv megírása során adott számot, ez a könyv volt az ajánlólevele minden kortárs uralkodó szemében. Minden ilyen könyv elejéhez illett egy al-Muqadimmat, egy Bevezetést csatolni, amiben a szerző ismertette a szempontokat, ami alapján az adott történelmi korszakot vizsgálta. Ibn Khaldun esetében ez a Bevezetés hosszabb volt, mint maga a tulajdonképpeni történelemkönyv, s vagy fél tucat modern társadalomtudományos diszciplína megszületését ünnepeljük benne. De a mű nem elsősorban ezért lett híres, hanem azért, amit kifejtett benne; Ibn Khaldun ugyanis Bevezetésében megvizsgálta a világtörténelem nagy birodalmainak, mondhatni, civilizációinak ismérveit. Felfedezte, hogy a nagy, életerős és virágzó államok létrejöttének és fennmaradásának alapja az általa aszabijának nevezett erő, amit leginkább talán csoportszolidaritásnak fordíthatnánk. A csoportszolidaritás elve szerint egy társadalom gazdasági fejlődésének, politikai megerősödésének záloga nem az egyének öncélú szabadsága, hanem a társadalom tagjainak együttműködési készsége, az emberi kapcsolatokat átható kölcsönös bizalom. Történelmi példákkal igazolta, hogy azok a népek, ahol ez a csoportszolidaritás megvan, képesek uralmuk alá hajtani minden más államot, még akkor is, ha mondjuk az az idegen állam számosabb népességgel, fejlettebb technikával, jelentősebb természeti erőforrásokkal, nagyobb területi kiterjedéssel, kifinomultabb infrastruktúrával és több tartalékot felmutatni képes gazdasági potenciállal rendelkezik is. Mert lehet bármilyen fejlett egy civilizáció, ha az állampolgárai immáron nem tekintik egymást egyenrangú félnek, ha már mindenki csak a saját egyéni képességeiben bízik, ha egy-egy érvényesülni akaró személy kénytelen állandóan versenyre kelni a másikkal, és a sikeresebb ember nem törődik többé a sikertelenebbel, hanem dölyfösen átlép rajta, akkor az a közösség nem nevezhető többé életképes népnek, csupán magányosan küzdő egyének, önmagukban életképtelen, a sors szeszélyeinek kiszolgáltatott páriák laza halmazának, ami hosszú távon nem képes fennmaradni. Az ember természetszerűleg csoportos lény, döntéseiben tekintettel kell lennie másokra is, különben a világegyetem kegyetlensége elpusztítja. A fejlettebb civilizációk hajlamosak elfeledni ezt: ahogy állampolgáraik meggazdagszanak, kiművelődnek, szeretnék vagyonukat és kiváltságaikat csupán a szűkebb családtagjaikra átörökíteni, s a nép többi részével immáron nem törődnek. Az ilyen közösségek fokozatosan bezárkóznak önmagukba, a mindennapi kihívások valósága elől elaggott hagyományaikba és értelmetlenné silányult rituáléikba menekülnek, társadalmuk szigorú hierarchia mentén rétegződik, dekadenciába süllyed, végül darabjaira hullik szét. S akkor jön egy fejletlenebb, már-már barbárnak nevezhető népcsoport, amelynek tagjai ugyan szegények, műveletlenek és közönségesek, de még elevenen él bennük a csoportszolidaritás érzése, s ezért oszthatatlanságukban legyőzhetetlenek. Ezek a fejletlenebb népek rendszerint elpusztítják a túlfejlődött, fölöslegessé vált civilizációt. Ez az állandóan ismétlődő ciklus mozgatja a történelem kerekét.
Zheng He kimérten bólintott, de továbbra sem fordult vissza az ablaktól.
— Van még egy fontos kitétele Ibn Khaldun társadalomfilozófiájának, az aszabija lényegének. Tudja-e, mi az?
A nő zavartan ráncolta össze a homlokát, majd óvatosan megkockáztatott egy választ:
— Az aszabija mindig előfeltételez egyfajta vérségi, vagy valami ahhoz hasonló, például nyelvi vagy vallási jellegű képletes etnikai alapot, mint az egység építőkövét. Az a nép, amely jogi vagy morális szempontból megtagadja önmaga egy részét, nyomtalanul eltűnik a történelem süllyesztőjében.
— Pontosan. — bólintott elégedetten Zheng He, ahogy végre visszafordult az ablaktól. Ezúttal Xiùmĕi úgy figyelte a felettesét, mintha most látná először: alacsony, köpcös, középkorú férfi volt őszbe hajló állszakállal és hasonló színű rövidre nyírt hajjal. Kerekded arcvonásai szinte jellegtelennek tűntek volna, ha nem barázdálja őket néhány koravén, elmélyült ránc. Mégis, volt a megjelenésében valami természetfeletti, valami tiszteletet parancsoló. Talán a mélybarna szeme volt az, amivel a nő arckifejezését fürkészte. — És pontosan ebben rejlik a magyarázat a mi helyzetünkre is.
Xiùmĕi önkéntelenül lesütötte a szempilláit, ahogy meglátta a férfi rezzenéstelen tekintetét, amint az az övét keresi. Az a pillantás vágott, akár a késpenge. A férfi bajusz nélküli állszakállát látva az iménti szavak fényében most először fordult meg a nő fejében a gondolat, hogy talán valahol az admirális is Hui származású lehetett. De nem volt érkezése ezen töprengeni, mert Zheng He már folytatta is:
— A Transz-atlanti Unió minden igyekezete ellenére sem nemzetállam, pusztán különféle etnikai, gazdasági és kulturális entitások komplex szövetségi rendszere, amit a közös ellenség, azaz az interplanetáris nagyhatalommá előlépett Kína fenyegetésének délibábja tart össze. Már a TAU természetes jogelődjeinek legtöbbje, mint amilyen az USA, az EU, a hajdani orosz birodalmak vagy az Új-Atlantisz Tengeralatti Állomásszövetség is ilyen mesterségesen létrehozott struktúra volt. Ezek az államok már a TAU létrehozása előtt is szembesültek a problémával, hogy egy ekkora változatosságot reprezentáló társadalomban nem lehet mindenkinek egyenlő jogokat osztani: lettek tehát kiváltságosabb elemek, és voltak olyan gazdasági szereplők, szubkultúrák, népcsoportok vagy vallások, amik a háttérbe szorultak. Ahogy azt már Ibn Khaldun magyarázatából is kikövetkeztethetjük, paradox módon nem mindig a többség akarata győzött a kisebbség felett, hanem a nagyobb csoportszolidaritással rendelkező, agilisabb elemek formálták a maguk képére a megosztott tömegeket, s ez már eleve önmagában hordozta a romlás csíráit.
A kis nő öntudatosan bólogatott. Ezt a részt már ismerte az akadémiai pártetika-tanórákról.
— Tudom, tudom: „a TAU az erkölcsi fertő és a gazdasági romlás birodalma, ezért állunk ideológiai háborúban vele…”
— Nem egészen ezért, a Második Hidegháborúnak más, sokkal kézzelfoghatóbb mozgatórugói vannak, de ezt inkább most hagyjuk. — intette le az admirális. — Mire a TAU, mint önálló gazdasági-politikai rendszer megszilárdult, egyes kulturális egységek nyomtalanul eltűntek, asszimilálódtak a rendszerben. Ilyenek voltak például a különféle észak-amerikai bennszülött népcsoportok, a kakukkfióka baszkok, a kis kaukázusi etnikumok, a baltikumi nációk, a finnugor nemzetek, vagy a kereszténység bizonyos ágai. Ugyanakkor más egységek megpróbáltak kiszakadni a rendszerből, illetve új szubkultúrák jöttek létre, ráadásul a géntechnológia és a mesterséges intelligenciák fejlődésével, a jogilag kijátszható eugenikai egyezmények megkerülésével további elemek kerültek a rendszerbe: kiborgok, mutánsok, androidok, és más hasonlók. Ennek ellenére egyéni szinten a TAU lakossága a leggazdagabb a világon, s mert információs társadalom, ezért szükségszerűen innen kerülnek ki a Tai-yang, vagy ahogy ők nevezik, a Sol legműveltebb elméi. Ám az intellektus és a jómód evolúciós szempontból zsákutca, mivel a túl gazdag és túl okos ember elpuhult lesz és túl nagy egyéniség; többé már nem érez felelősséget a társadalom többi része iránt, immáron csak önmagával és a szűkebb környezetével törődik. Ez történt a TAU-val is, ahol a technikai fejlődés, az irányított génmanipuláció és a számítógépes oktatás idővel stabilizálta a társadalmi kiváltságokat, mert a gazdagabb szülők megtehették, hogy a gyermekeik genetikai tulajdonságait és iskolázottságát művi úton emberfelettivé tegyék, sőt, idővel ez vált az általános gyakorlattá, ha valaki nem akart nagyon kilógni a sorból. Ugyanakkor a szegényebb szülők olyan környezetben voltak kénytelenek tovább élni, ami a leszármazottjaik biológiai és mentális egészségét tartósan károsította: lepusztult külvárosi negyedek, tragikus környezeti katasztrófák helyszínei, a bevándorlóknak fenntartott zsúfolt földalatti tömegszállások és más hasonlók. Az ilyen radikálisan eltérő háttérből származó személyek persze eleve egyenlőtlen esélyekkel indultak az érvényesülésért folytatott küzdelembe, a nagybetűs életbe, emiatt egyre nőtt a szakadék közöttük. Így mostanra a TAU társadalmi struktúrája gyökeresen átalakult. A nagyhatalom, ami hajdan a liberális világdemokrácia védőbástyájaként dicsőítette önmagát, ma már az áthághatatlan, ám ügyesen leplezett szabályokkal összetartott kasztrendszer disztópiájává degenerálódott. A mai TAU-ban az egyes társadalmi rétegek, osztályok és szubkultúrák berendezkedtek arra, hogy az egész társadalom igényeinek csak egy-egy szűkebb aspektusát szolgálják ki maradéktalanul, de ezen a specializáción kívül semmi másra ne legyenek alkalmasak; az egyes kasztok tehát az egyének számára csaknem átjárhatatlanok. Ez természetesen teljesen működésképtelenné tenné a rendszert, ha egy-egy kulcsfontosságú eleme véletlenül eltűnne. Épp ezért a TAU a fennmaradás érdekében rákényszerült bizonyos kompromisszumra, és ez a kompromisszum a Zero Country.
— Uram? — szólt bele a hatásszünetbe most már kicsit félénkebben Xiùmĕi. Háta mögött, a hídon több tiszt figyelme is a beszélgetésre irányult, egyesek félbehagyták a munkájukat, és közelebb húzódtak.
— A Zero Country, mint azt bizonyára ön is tudja, egy mesterségesen létrehozott, csak a számítógépes Cyberspace-ben létező virtuális állam, fizikai kiterjedése nincs, csupán a szerverei és az állampolgárai képében. A közösség kliensei sebészi úton beültetett biochip-implantátumok révén állnak állandó kapcsolatban a hálózattal, az emberi agyuk az a hardver, amin keresztül a rendszer terjeszkedik. A Zero Country használata Kínában illegális, így én nem tudom önnek első kézből elmesélni, milyen is lehet belülről, de a hivatalos jelentésekből úgy tudjuk, hogy aki belép a hálózatba, az gyakorlatilag mindenhatóvá válik, minden a valós világban átélt jogi, szellemi és fizikai korlátozástól megszabadul, mint egy gnósztikus beavatott. Ez a legfőbb előnye annak, ha a rendszer, amihez csatlakoznak, egy a korát meghaladó csúcstechnológia által életre hívott szellemi absztrakció. Épp ezért a TAU-ban a Zero Country az egyetlen lehetőség a társadalmi korlátok megkerülésére, gyakorlatilag egy vészszelep. Ha például egy nukleáris sugárzástól beteg, torzszülött és iskolázatlan ukrán gyári munkás megismer a médiában egy olyan nemzetközi hírű elit iskolákba járatott, művelt és sznob svájci diáklányt, akinek a családja már nemzedékek óta génsebészeti eljárásokkal tökéletesíti magát, és randevúzni akar vele a Világhálón keresztül, akkor becsatlakozik a Zero Country-ba, és egy olyan identitást keres magának, ami a nő elvárásait is kielégíti. Kölcsönveszi, mondjuk, egy olasz dzsigoló személyazonosságát, testi megjelenését, műveltségét és humorát, és immáron semmi sem állhat a boldogságuk útjába, mindaddig, amíg nem találkoznak személyesen is. Sőt, ha a lány is Zero Country-tag, és a férfi valahogy feltöri az agyi interfészét, és így közvetlenül átírja az érzékszervi benyomásait, akkor még egy személyes találkozás időtartalma alatt is fenntartható a hamis illúzió, igaz, ez az eljárás már elég körülményes, hisz egy külső inger bármikor lebuktathatja. Vagy vegyünk egy másik példát! Van egy elkényeztetett, atyai örökségéből élő, sok diplomás, előkelő kertvárosi villájában luxuskörülmények közt tengődő és csak ímmel-ámmal dolgozgató amerikai életművész, aki megcsömörlött már az élete egyhangú kielégítettségétől, a mindennapos unalomtól, és a saját bőre kockáztatása nélkül szeretné kipróbálni, hogy milyen is lehet egy isten háta mögötti brazil nyomornegyedben a mindennapi megélhetésért küzdeni és a helyi bűnbandák mocskos, de izgalmas háborúiba belekeveredni. Becsatlakozik a Zero Country-ba, és fellép egy valós emlékekből épített favella szimulációba, ahol egy parányi örökkévalóságig belebújhat egy őslakos bőrébe, és teljesen valószerűen átélheti ezt az élményt. Talán még ön is tudna idézni pár ehhez hasonló történetet!
— Igen, én is hallottam már ilyen történeteket a Zero Country-ról. — bólintott lelkesen Xiùmĕi. — Klasszikus példa annak a genetikailag módosított mélytengeri búvárnak az esete, aki a médiában csak a „Cápa” becenevű sorozatgyilkosként vált hírhedtté. Amikor a tárgyalása zajlott, váltig hangoztatta az újságíróknak és az esküdteknek, hogy ő már évek óta törekedett a buddhista megvilágosodás, a teljes érzelemnélküliség és társadalommal való harmonikus együttélés megvalósítására, csak ez valahogy soha nem sikerült neki, a genetikailag programozott ösztönei mindig is túl erőszakosak voltak ehhez. Erre valakitől kapott egy grátisz Zero Country beültetést, mire láss csodát, a folyamatos interfész-kapcsolattal járó agytevékenység-kontroll a világ legbékésebb emberévé tette, valóságos lelki guruvá vált a kivégzése előtt, zarándokoltak is hozzá a börtönbe az igaz utat kereső rajongók. Ekkor derült ki, hogy a Zero Country terápiás célokat is szolgálhat. Szintén elég népszerű történet annak az Angliában élő botfülű bengáliai kertésznek az esete, aki fellépett a Zero Country-ba, letöltött ott vagy félszáz zeneszerkesztő, hangelemző és zeneelméleti szimulátort, plusz egy csomó aktív Zero Country-tag muzsikus és zeneszerző személyes emlékfelvételeit, majd a saját Kollektív Tudattalanjának megcsapolása helyett máshol keresett ihletet: valahogy hozzáfért a Zero Country-ba becsatlakozott emberek pszichéjének hálózatba kötött tudatalattijához. Most az ő Zero Country-s alteregója a legnépszerűbb operaszerző szerte a világon: valósággal az ember legmélyebb zsigeri beidegződéseiből komponál, természetfeletti intenzitású érzéseket vált ki mindenkiből a zenéje. Bevallom, titokban még én is szívesen hallgatom pár slágerét, bár azt mondják, ő inkább a mi mindennapi off-line világunkban reprezentálja csak látványosan a Zero Country lehetőségeit, hisz a virtuális közösség igazi nagy művészei teljesen újfajta művészeti ágakban jeleskednek igazán: emlékkompozíciók rendezése, alternatív valóság-szimulációk szerkesztése, testmegosztás, és más hasonlók. Egy régimódi zeneszerző teljesítménye eltörpül ehhez képest, még akkor is, ha kívülálló szemmel nézve az illető a világtörténelem legnagyobb virtuóza. Aztán olvastam egyszer egy interjút egy japán androiddal, akit eredetileg szexuális igények kielégítésére fejlesztettek ki, és eladtak egy francia üzletembernek. Az android titkon évekig kergette azt a romantikus vágyálmot, hogy megnyerheti valami kvízműsorban a fődíjat, aminek jutalmaként felszabadító levelet kap a gazdájától, és hagyományos keresztény esküvőt köthet egy a háztartásukban dolgozó szimpatikus takarítófiúval, aki ráadást kenyai bevándorlók unokája, ezért szintén nem volt még meg a teljes jogokat biztosító TAU állampolgársága, sem a pénze ahhoz, hogy megvegye őt. Normál esetben ez a románc természetesen csak egy hiú és beteljesíthetetlen vágyálom maradt volna, soha nem volt esélyük a kiemelkedésre. Ám egy szép napon mindketten beléptek a Zero Country-ba, és ott mindketten egyenrangú állampolgárokká váltak, tiszta lappal kezdhettek, és elég szerencsések voltak ahhoz, hogy megnyerjenek egy belső Zero Country-s pályázatot. Az android a Zero Country hitelkeretéből vásárolt egy ugyanolyan kinézetű, de jogilag szabad és önálló vadonatúj testet, mint amilyet eredetileg is birtokolt, majd ebbe töltötte át a személyiségét és az emlékeit, tehát kvázi mégis felszabadult. A takarító pedig a Zero Country-s ismerősei közbejárására kapott egy olyan új munkát, amiből eltarthatta a partnerét, így a kettejük románca végül mégis megvalósulhatott a való világban is, pont, mint egy mesében. Az üzletembernek pedig ott maradt a lélek nélküli szex-rabszolga androidtest, ami új személyiséget kapott, és ugyanúgy folytatta munkáját, mint ha mi sem történt volna. Végső soron tehát mindenki jól járt. — a kis nő szeme ekkor már valósággal csillogott a boldogságtól, úgy tűnik, az ilyen romantikus történetek minden tinédzser fantáziáját meg tudják mozgatni.
Az admirális azonban csak kimérten bólintott.
— Sorolhatnánk a példákat a végtelenségig, de látom, már így is érti a lényeget. Egy olyan társadalomban, ahol a jogaikban és a lehetőségeikben korlátozott állampolgárokban nincs meg többé az együttérzés a polgártársaik iránt, a Zero Country adja meg a teljes egyenlőség, a csoportszolidaritás hiányzó érzését. Így áll tehát elő az a furcsa politikai helyzet, hogy jelenleg a TAU ugyan közvetlenül nem törődik a Zero Country-val, ám ha a Zero Country-t sikerül kiiktatnunk a képletből, akkor a TAU társadalma és szövetségi rendszere egy-két évtizeden belül gyakorlatilag önmagától összeomlik, és mi megnyerjük a Második Hidegháborút.
Xiùmĕi értetlenül grimaszolt, ahogy a konklúziót hallgatta.
— Nem értem. Ha a Zero Country-nak ennyi előnye van, akkor miként lehetséges az, hogy a TAU nem érzi a sajátjának? Hát ők nem fedezték még föl azt, amit ön is mond, azaz, hogy e nélkül elpusztul a társadalmuk?
— A helyzet nem ilyen egyszerű. — rázta a fejét az admirális. — A Zero Country egy csaknem tökéletes politikai fegyver, azonban, mint minden fegyver, úgy ez is veszedelmes, mert könnyedén visszacsaphat. A Zero Country csapdája az, hogy maga a TAU sincs pontosan tudatában, eredetileg hogyan is jött létre, ezért idővel elveszítette az irányítást fölötte. Ismerünk feljegyzéseket arról, hogy már a régi keresztény időszámítás szerinti 1990-es években is léteztek olyan nemzetközi magánkezdeményezések, amelyek hasonló virtuális államok létrehozását célozták meg, ám akkoriban még sem a technika, sem a világpolitikai helyzet nem tette lehetővé, hogy egy ilyen terv a valóságban is megvalósuljon. Akkoriban mindenki tisztában volt vele, hogy egy ilyen internetes állam elsősorban az adókötelezettségek alóli kibújás lehetőségét szolgálná, más gyakorlati haszna még nem volt. A számítógépes szimulációk fejlődése, a kvantumszámítógép-forradalom és a közvetlen agyalapi interfész bevezetése azonban alapjaiban változtatta meg ezt a helyzetet, és amikor néhány szigorúan titkos katonai fejlesztés utat talált a feketepiacra, a folyamatnak többé már nem lehetett gátat vetni. Mára a Zero Country egyfajta állammá vált az államon belül, sőt, idővel túl is lépte annak korlátjait, mára a TAU láthatatlan riválisává vált. Mivel a központi szervere a nemzetközi jogszabályok által védett semleges világűrben, a Mars fölötti Lagrange-pontok egyikén parkol, ezért a Zero Country jogilag immáron nem tartozik egyetlen ismert interplanetáris állam fennhatósága alá sem, hosszú viták után ma az ENSZ végre önálló nagyhatalomnak ismeri el, állampolgárainak száma gyakorlatilag percről-perce növekszik. Épp ezért vannak elemzők, akik a Zero Country terjedését egyfajta memetikai járványként jellemzik,[1]mások inkább drognak, vagy valamiféle bizarr posztmodern vallásnak tekintik. Korlátja is csak egy van: mivel a virtuális állam csak információs és szellemi szinten létezik, ezért minden kliense egyszersmind kettős állampolgár, egyszerre kell képviseltetnie magát a fizikai világban és a virtuális államban. A jogi egyensúly természetesen elcsúszott a Zero Country előnyére, nekik ugyanis minden országban vannak politikai képviselőik, diplomatáik; a fizikailag létező államok viszont nem képesek nagyköveteket küldeni a Zero Country-ba, mert aki belép, az automatikusan állampolgárrá válik, az átélt élmények hatására egyfajta agymosáson esik át, s így lényegében elvész a külvilág számára. A Zero Country többi DNS-szervere is a különféle égitestek körüli Lagrange-pontokon pihen, egytől-egyig nemzetközi világűrben, a joghatóságok felügyeletén kívül. Ha egyet meg is semmisítenénk, a többi automatikusan átvenné a szerepét, igaz, a távolsággal egyenes arányban növekedne a reakcióidő is. Csaknem egyszerre kell tehát az egész hálózatot lezárni ahhoz, hogy végleg megszabaduljunk a közösségtől.
— És erre készülünk most. — bólintott felcsillanó szemekkel az altiszt, látszott rajta, hogy végre ő is kezdi átlátni a helyzetet. — Hisz ilyen autonóm szerver többek között az is, amit a tiltott űrkörzetbe, a Püthagoreus Testvériség rejtélyes Dayson-szférája mellé telepítettek, s amit most készülünk megtámadni. Ahogyan azt az előzetes eligazítás során már mi is hallhattuk: épp ezekben a pillanatokban helyezkedik támadópozícióba a flottánk többi hajója is a többi szerver környezetében, sőt, képzett adatkalózaink máris behatoltak a Zero Country perifériáiba, így egy adott jelre az egész hálózatot lekapcsolhatjuk. Ám a többiek nem léphetnek addig, amíg mi itt el nem végeztük a dolgunkat: a Testvériség az egyetlen emberi közösség a Tai-yangban, ami idegen naprendszerekből származó technológiát használ, ezért képességeikben és lehetőségeikben toronyként magasodnak minden más politikai egység fölé. A Második Hidegháborútól is csak azért maradnak távol, mert amennyire mi tudjuk, egyszerűen nem érdekli őket, különben, ha akarták volna, már rég megnyerhették volna az egészet. Minden azon múlik tehát, hogy ők megengedik-e nekünk, hogy mi megsemmisítsük ezt a szervert, és ezzel a magunk oldalára billentsük az egyensúlyt. Ha az antichthoni szervert megsemmisítjük, a többivel már gyerekjáték lesz elbánni.
— Pontosan. — intett az admirális. — De úgy hiszem, az ön szerepe itt véget ér.
A lövés hátulról érte az ifjú altisztet, a feje gőzölgő cseppekben fröccsent széjjel, ahogy a forró plazma átégette a koponyáját. Mire a teste lehanyatlott, a híd legénységének két előre kiválasztott tagja már oda is ugrott, hogy eltakarítsák a földi maradványait. Egy harmadik tiszt az admirális egyen-kezeslábasáról kezdte letisztogatni a koponyaszilánkokat.
— Jól van, uram? — kérdezte aggodalmaskodó hangon a tisztogató. — Honnan jött rá, hogy Xiùmĕi az a tégla, aki a Zero Country-nak kémkedik?
Zheng He szigorúan összehúzott szemöldökkel nézett a szorgoskodó tisztre.
— A legénységem minden tagját ismerem, jól is néznék ki, ha nem tudnám pontosan megmondani mindenkiről, hogy ki fia-borja, milyen környezetből származik, s milyen motivációk vezérlik! Xiùmĕi-t éppen azért választottam ki erre a misszióra, mert a személyi lapján az állt, hogy saját bevallása szerint Hui nemzetiségű, ennek ellenére altiszti rangban szolgált a flottánál. A modern Kínában nincsenek nemzetiségek vagy vallási alapú kisebbségek, mi vagyunk az évszázad egyetlen színtiszta nemzetállama. A különféle egzotikus népviseletbe öltözött skanzen-lakók, akiket az alkalmi turistáknak mutogatunk, egytől-egyig fizetett színészek, akik csak eljátsszák az etnikumok szerepét, de a valóságban nincs közük hozzájuk. A hajdani kisebbségek képviselőit kivétel nélkül vagy asszimiláltuk, vagy kiirtottuk, vagy csak egyszerűen deportáltuk őket a Naprendszeren belüli bolygókon létesített gyarmatainkra. Aki megmaradt, az ma már kizárólag Han identitásúnak érzi magát. Ezt mindenki tudja, aki az anyaállamban nőtt fel, csak a kolóniák renitens telepesei között vannak olyan tájékozatlan kalandorok, akiknek az ilyesmi elkerülte a figyelmét, és ezért még makacsul ragaszkodnak az ősi, elavult hagyományokhoz. Az ilyen hagyományok miatt viszont nehezebben tudjuk fenntartani a törvényt a kolóniákon, ezért van az, hogy a hivatalosan illegális Zero Country meg tudott honosodni egyes ottani szubkultúrákban. Az állam természetesen tudatában van ennek, gondosan figyeljük a beépített ügynökök minden lépését, ellenségeink csak azt tudják meg tőlünk, amiről azt akarjuk, hogy a tudatában legyenek. Ezért volt szükség erre a beszélgetésre, amit a lány agyába ültetett interfész közvetlenül a hálózatba sugárzott. Higgyék csak azt, hogy a TAU elleni végső csapásra készülünk, és ezért kell megtámadnunk a Zero Country-t. — az admirális visszafordult az ablakhoz, és kihúzta magát. A szintetikus kristály túloldalán ott billegett a Tai-Yang által megvilágított Dyson-szféra, a zsilipkráterekkel és szenzor-hegységekkel barázdált felszínű, gigászi fémplanéta. — Még innen kívülről nézve is gyönyörű! — gondolta szent borzongással Zheng He. — A Testvériség tagjain kívül még soha senki nem jutott ilyen közel az isteni kinyilatkoztatáshoz! Már csak ezért is megérte élni. — mosolyodott el izgatottan, ám hangosan csak ennyit mondott: — És most, uraim, kezdjék el üzembe helyezni a fedélzeti fegyvereket! Az elkövetkezendő sorsdöntő perceken múlik a küldetésünk sikere!
Azzal a hajón felvisítottak a riadókészültséget jelző szirénák.



A Földön, a Kínai Népköztársaság új Tiltott Városában — egy mélyen a földkéreg alá telepített, önellátó grotta-támaszponton, ahol a piacra csak évek múlva kikerülő, szigorúan titkos katonai fejlesztések által támogatott, kibernetizált és génsebészeti úton módosított hivatalnokok igazgatták a dermesztő világűrtől a bolygómag forró magma-óceánjáig terjeszkedő állam kifinomult adminisztrációs és katonai irányító központját — egy hajdani férfiből lett androgün, minden korábbi testi szükségletét és jellemvonását levetkező stratéga lebegett egy érzékstimuláló tartályban. Az anyaméhszerű tartály falába épített szenzorok regisztrálták új, célszerűsített szervezete minden rezdülését, a testét körülvevő éltető folyadékba kevert vegyi anyagok, a vegetatív szerveihez kötött műköldökzsinórokon cirkuláltatott különleges tápanyag- és hormonkoktélok, no meg az idegrendszerét stimuláló orvosi berendezések folyamatos irányított transzban tartották a pszí-aktívvá és prekoggá tett egykori embert, akinek agyműködése merőben szokatlan utakon járt, valahol félúton jelen és jövő, az egyéniség és a mindenség előtti személytelen kitárulkozás között.
Így hát nem is a hagyományos kommunikációs eszközök révén állt kapcsolatban munkatársaival, hanem egy a műszaki berendezések legtöbbje számára megfoghatatlan telepatikus hálózat, egyfajta asztrálsík közvetítésével. Pusztán a lelki szemei előtt lebegett az az egyszerre több idősíkon képződő, folyamatosan változó, mégis örök öt- vagy hatdimenziós modell, ami a Naprendszer aktuális és potenciális történéseit regisztrálta — a kvantumszámítógépek forradalma, az emberi gondolkodást is meghaladni képes mesterséges intelligenciák térnyerése óta ez az egyetlen módja volt a vetélytársak megelőzésének. A stratéga élénk, álomképszerűen képlékeny képzeletében milliónyi színes kép, disszonáns zaj vagy más érzékszervi benyomás, no meg absztrakt, csak gondolati úton követhető eszmeobjektum jelezte a különféle katonai egységeket, természetes égitesteket, térgeometriai paramétereket, műholdakat, flottahajókat. Ha a modell szereplőinek összjátékába egyfajta kaotikus harmónia vegyült, akkor az államigazgatás gépezetének katonai vetülete a helyes irányba haladt, ha nem, akkor az épp az összeomlás határán egyensúlyozott. Hirtelen egy új telepatikus személyiségminta jelent meg a mindenség sokdimenziós térképében, hogy a valóság épp aktuális, az álmodó agy gondolkodási sebességével közvetített történéseiről beszámoljon, s ezáltal módosítson a kozmikus terveken. A stratéga természetesen már számított az érkezésére, hisz ez a jövőverzió tűnt a legvalószínűbbnek mind közül, a megjelenése valahol mégis megrendítette.
— Uram, most érkezett a jelentés: a Kincses Flotta zászlóshajója megsemmisült, lelőtték az Antichthon felett. Biztosan még nem tudjuk, de úgy tűnik, a Testvériség tette. Más nem juthatott a zászlóshajó közelébe, a tiltott körzetbe nem hatolt be egyetlen jármű vagy eszköz sem, a Zero Country szerverei pedig önvédelemre képtelenek, a monitorállomásokon nincsenek fegyverek. A többi hajó még mindig készültségben van, a parancsainkat várják.
Az örökkévalóság peremén egyensúlyozó stratéga gondolataiban disszonáns felhangok keletkeztek, tudata koherens jelenségeinek határán iszonytató, alig megfogható benyomások és zsigeri ösztönök délibábja kísértett. Lényének az a fele, amely még mindiig emberi tudatformákban gondolkodott, a tizedmásodperc tört része alatt fogalmazta meg a választ:
— Rendben van, azonnal rendeljen el teljes visszavonulást, a Zero Country perifériáiba behatolt adatkalózainkat pedig végezzék ki, egytől-egyig. Jó esély van rá, hogy a behatolás során tapasztalt transzcendens élmények megfertőzték az elméjüket, és ez káros utóhatásokat vonhat maga után: nem akarunk szabadon kószáló alvó ügynököket a társadalmunkban. A médiával közöljék, hogy egy hadgyakorlat során meghibásodott a navigációs számítógép, ennek következtében az admirális hajója váratlanul letért a pályájáról, és megsemmisült. Részleteket nem kell tudniuk; a legénységet halottnak nyilvánítjuk. Úgy gondolom, az akciót ennek ellenére sikerként könyvelhetjük el, az admirális kenotáfiumát teljes tiszteletadás mellett fogjuk eltemetni egy nemzeti gyásznapon, mint minden nemzeti hősét. Ugyan önmagát kellett feláldoznia ehhez, de Zheng He bebizonyította, hogy a feltételezése helytálló: a reakcióból ítélve a Testvériség áll a Zero Country létrehozása mögött, ők azok, akik titokban manipulálják a Második Hidegháború lefolyását. — a stratégának a köztes térben felcsendülő utasításáradata egy alig-pillanatra megszakadt, így az asztrálsík irrealitásában várakozó telepata beosztottja csak az új formába rendeződő sokdimenziós gondolattérképből érezhette, hogy valahol a téren és az időn kívül új tervek születnek. — A kérdés már csak az, hogy mit fogunk tenni most, hogy ezt már tudjuk?

[1] Képzeljük el az embert egy számítógépként: ha a hardvere, a hús-vér emberi test a génekből épül fel, akkor a szoftvert az egységnyi, önmásoló kulturális információszilánkokból, az úgynevezett mémekből összeálló programok teszik ki.

Nincsenek megjegyzések: